Olen Ukkosenjumalan tytär.

 Akik ismernek, tudják, hogy kifejezetten szűkszavú ember lévén élőszóban sem szeretek sokat mondani, így hát különleges alkalom, hogy ezt a monológot képes, illetve hajlandó voltam megírni. Csak azoknak, akiket érdekel.
 Az élet nagyjából semleges hozzáállással való leélése mellett viszonylag ritkán mondható el rólam, hogy vidám, vagy éppen boldog vagyok. Mint tudjuk, a boldogság csupán egy átmeneti érzés, nem pedig állapot, mert ha az lenne, már meg is szűnne létezni. Mint bárki más a világon, természetesen én is ezen ritka pillanatokért próbálok élni, de legtöbb embertársammal ellentétben én nem esem kétségbe, ha épp nem vagyok boldog. Nem kezdek el hisztériázni, dühöngeni és vadul szidni az Életet. (Kuulkaa suru metsien…) Én szeretem a csöndet. Szeretem a szomorúságot, a melankóliát, a fájdalmat. Sokan megfogalmazták már – és igazuk is van: ettől érzem, hogy élek. És szerintem csak így érdemes élni. Egy olyan világban, ahol bizony sok rossz van. Néha szembe kell ezekkel szállni, küzdeni, mert ha nem tennénk, nem volnánk önmagunk. De néha, úgy érzem, le kell tenni a fegyvert egy időre. De NEM gyávaságból, NEM félelemből, és NEM azért, mert feladjuk. (Karhun lailla taistellen…) Nekem néha szükségem van arra, hogy egyszerűen csak sodródjak az árral, átérezzem a pillanat minden gyönyörűségét, és minden fájdalmát. A csalódást éppúgy, mint a sikert.
 Tapasztalataimból okulva feladtam azt, hogy minden eseménynek csak egyetlen végkifejletet tudjak elképzelni. Arra a meggyőződésemre alapozva, miszerint a Világ a Káosz tökéletes és legszentebb értelemben vett megtestesülése, egyszerűen feladtam bármiféle „rendszer” (vagy nevezhetjük akár „felsőbb hatalom”-nak is) keresését. Engem az a hit, hogy valaki irányít minket, nem tett boldoggá. Így hát elvetettem. Aki befolyásolja az életemet, az csakis kizárólag én magam vagyok. Igyekszem eszerint élni, és végrehajtani a terveimet. Nem könnyű. Persze, egyedül kegyetlen nehéz. De még soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy vállaltam a magányt és a magamrautaltságot. Hiszen úgyis mindig, mindenhol csak magunk vagyunk, legbelül, társak nélkül. Ha nem megy, legfeljebb elbukom, és az életem ott véget ér. (Kuolemaan me jokikinen kuljemme…) Nem érdekel. Csak az, hogy az általam leginkább megvetett, legemberibb rossz tulajdonságokat kiirtsam magamból. Gyávaság, hazugság, gonoszság, tiszteletlenség – mind-mind  olyan emberi jellemzők, melyek mindannyiunkban születésünktől fogva megvannak; holott lehetne – és kellene! – nélkülük élni.
 Nem a világot akarom jobbá tenni azzal, hogy én változtatok, és nem is keresztes hadjáratot indítok az ostoba, beszűkült látókörű emberek ellen. Tudom, nem érnék el vele semmit. (Katkennut terä kädessäni…) Egyszerűen én így érzem magamat jobbnak és többnek, mint valaha voltam. Nem zárkózom el az emberektől, de nem foglalkozom velük; úgy nézem őket levegőnek, hogy közben nem gázolok át rajtuk. Alapelvem, ha ők békén hagynak, én is békén hagyom őket.
 A figyelmemet inkább fordítom arra sokkal érdemesebb dolgok felé. Azok felé, akiket szeretek, és a legfontosabbak az életemben. A családom, akiket mértéktelenül imádok, és a barátaim, akik nélkül nem lennék sehol. Minek osszam meg figyelmemet és szeretetemet sok apró, érdemtelen dolog közt, ha találtam a világban két olyat, melyeknek többet tudok adni, és amelyektől többet tudok kapni, mint bármi mástól? Az egyik a már említett emberkör, mely körbe vesz.
 A másik pedig a Zene. Mely szent és sérthetetlen. Mely az ember legtisztább és legigazabb érzelmeit képes előhozni, mely épít és rombol; egy olyan hatalom, mely – bár sokan másképp gondolják – csak kevés embernek van a kezében. A zene nélkül odáig sem jutottam volna el, ahol most állok. És hiszem, hogy juthatok – juthatunk tovább. Ennek lehet reményeink szerint legjobb eszköze a Sumne Malus. A zenéért vagyunk, a mondanivalóért. Egy eszméért, melyet meg akarunk osztani. Bárki megértheti, és részese lehet. Csak ne legyetek gyávák, hazugok, tiszteletlenek. Mi sem vagyunk gonoszak……

Tämä on polkumme,
Pyhä maamme;
Tämä on polkumme,
Vapauteen.

(Ez a mi ösvényünk,
A szent földünk;
Ez a mi utunk,
A szabadság felé.)